Biztosan nem csak én érzem úgy - sőt, egyre többször értesülünk róla - , hogy rendvédelmi szervezetünk inkább felsővezetőik életszinvonalának a lehető legmagasabb szintre történő emelésével foglalkozik eredeti dolguk helyett. Én egészen tavaly novemberig már-már úgy éreztem, hogy jó nekünk, ha kint vannak az utakon. De némiképp megváltozott a véleményem... Hogy miért? Íme:
Épp egy szép, napos őszi délután volt, s némi jókedvvel tarsolyomban robogtam hazafelé a munkából. Nap, mint nap megteszem ezt az utat Budakesziről a tizenharmadik kerületbe, s szinte mindig az Árpád-hídon át, amióta a Margit-híd felújítási munkái csordogálnak.
Szóval, ezen a napon is éppúgy közlekedtem, mint máskor: szépen, normálisan felvéve a forgalom tempóját, érezve annak ritmusát. A pesti hídfőnél, a felüljárónál – pontosabban szinte alatta - szoktam balra ráfordulni a Váci útra, ahol két sáv is rendelkezésre áll ehhez. Nos, az ominózus napon a belső sávban haladtam. Igen, haladtam, mivel a zöld jelzés ezt lehetővé tette. Jobbra mellettem – a mértanból tanult koncentrikus körök jellemzőinek megfelelően, kissé nagyobb ívben – és „kissé” nagyobb sebességgel egy ikszötös, mögöttem vagy 100 méter üres sáv. Tehát, haladtam az előttem lévő sor utolsójaként. Már a villamos sínen huppantam át, mikor sárgára váltott a lámpa. Ezt onnan tudom, hogy a felüljáró alatt – a Váci útról a Róbert Károly körútra kanyarodó sávban - éppen továbbhaladásra áhítozó rendőrautóról áthelyezve a hangsúlyt, vetettem egy pillantást az elmebeteg stílusban kanyarodó ikszötre, félve attól, hogy bevág majd elém az ív utolsó harmadában.
Szerencsére nem így történt. Vannak még csodák! Gyorsan hozzá is teszem, hogy a következő másodpecekben már a Nyugdíjfolyósító Intézet mellett nyomta neki, ahogy a csövön kifért. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az előbb még békésen várakozó rendőrautó egyszeriben elfogó vadásszá lépett elő: visító hang és villogó fények kíséretében eredt utánam. Első blikkre szóltam a mellettem elszáguldó divatcikk után, hogy „Na, te barom! Kellett neked így kanyarodni! Remélem, jól lehúznak!”, de egy pillanat alatt konstatáltam, hogy ezek bíz’ engem akarnak! De miért is? Mi a francot csináltam rosszul? Félreálltam hát az első alkalmas helyen, mert azt így szokás és persze javallott is.
A két rendőr – akik egyébként a köszönést ismerő, kulturált benyomást keltő fiatalembernek tűntek – hozzám szegezett kérdésére, miszerint tudom-e, hogy miért állítottak meg, a nemleges választ adtam, hiszen nem tudtam. Közölték, hogy én a piros jelzés ellenére hajtottam át a kereszteződésen, és ez égbekiáltó szabálysértés és kihágás meg minden-minden! Kissé elképedve fogadtam ezt a számomra új információt, mert valami olyasmire számítottam, hogy kilógó, véres kezeket vélnek fölfedezni a csomagtérajtó sarkánál, vagy esetleg nem működik a rendszámtábla-világítás bal oldali izzója.
Én persze tagadtam ezeket a súlyos vádakat! Miért vállaltam volna, hiszen nem volt még piros a lámpa. Kérem szépen, én egy nyugodt, családom és jómagam életvitelének fenntartásához elegendő egzisztenciával rendelkező ember vagyok, akinek nem érdeke az efféle magatartás. Huszonhét éves a vezetői engedélyem, s naponta gépkocsiban ülök, szinte megszállottan gyűjtöm a kilométereket és a rutint. Kinőttem már abból a korból, hogy vagánykodjak.
Visszatérve a rövid eszmecseréhez, amelyet a rend rendíthetetlen őreivel folytattam, álláspontjukra reflektálva elmondtam, hogy a lámpa akkor váltott sárgára, amikor én már tulajdonképpen a kereszteződésben voltam. Persze ők nem hittek nekem, mivel – gondolom, felsőbb utasításra és kényszerből – ez a dolguk. Nem kívántam 162 másodpercnél többet foglalkozni ezzel a témával, mert nem láttam értelmét a széllel szemben vizelésnek. Mondtam nekik szépen, hogy tegyék a dolgukat. Tették is: elkérték a papírjaimat, írtak valamit a hivatalos bumácskájukba, majd elköszöntek. Én sem firtattam tovább a dolgot, bár nemes egyszerűséggel elfelejtettek tájékoztatni a döntésükről, valamint a jegyzetüket sem íratták alá. Többek elmondása szerint, akkor ezt meg kellet volna tenniük. (Később tudtam meg, hogy a jegyzőkönyvben az sem szerepelt, hogy én nem ismerem el a „tettemet”.) Fájó szívvel búcsút vettünk egymástól, s míg én az éppen aktuális szülői értekezlet felé vettem az irányt, úgy ők bizonyára az újabb sarc reményében vetették bele magukat a forgatagba.
Mint említettem, naponta járok erre, jól ismerem a csomópontot, és már azt is tudom, hogy az ő akkori pozíciójukból nem is láthatták az én sávomra vonatkozó közlekedési lámpát. Itt az új generációs állomány! Feltehetően már a rendőrtiszti főiskolán gyakorolják a sokadik érzék elsajátítását, hogy éles helyzetekben is kellő mennyiségű anyagi forrással támogathassák az adott kapitányságot.
Azért elmondanám, hogy bánt a dolog, mert igazságtalannak érzem. Én ezt nem követtem el. Nap-nap után itt motoszkál bennem, hogy miért kell a munkájukat ilyen aljas módon végezni? Lehet, hogy naiv vagyok. Én eddig jobban éreztem magam, ha láttam egy-egy rendőrt az utakon, de most arra koncentráljak, hogyan utáltatták meg magukat, és hogyan jelenthetném az ő kihágásaikat? Kénytelen vagyok, és szerencsére már mindennapos dolog, hogy a sajtó foglalkozik az ilyen és egyéb szemétségeikkel, a túlkapásaikkal, a túlnyomórészt nem becsületes eljárásaikkal. Példamutatás magas fokon! Én is gyakran találkozom olyan rendőrautóval, amely reggel fél hét tájban, kb. százharminccal száguld el mellettem a városban. Volt már olyan is, hogy Budakeszin a 40-es korlátozás ellenére úgy előzött meg, hogy azt hittem állok! De említhetném azt is, amikor a Váci úton egy szabálytalan sávváltásuk miatt majdnem összetörtem magam. Sőt, azon is felháborodok, amikor a járőrautóban dohányzó rendőrt látok! Gyűlölöm a cigarettát és az én, valamint adófizető társaim pénzén vásárolt kocsiban ne dohányozzon! Főleg munkaidőben ne tegye, mert ha a következő igazoltatásnál cigi szagú lesz a szája, bizonyisten, lerókázom a ruháját!
Szóval, teltek múltak a hetek, majd jött egy postai értesítő, hogy „húdefontos” levélkém érkezett! Elbattyogtam hát a postára, ahol tájékoztattak, hogy ezt itt nem is tudom most átvenni, mert rá van írva, hogy újra kézbesítik majd ekkor. Itt kívánom megjegyezni, hogy az értesítő kézbesítésének napján feleségem otthon volt. Nem igazán értettem, hogy miért olyan nehéz a kézbesítőnek megnyomni a csengőt. Vártam hát, hogy hozzák újra. Teltek múltak a napok és a hetek, de a levél nem jött. Én pedig nem úgy gondoltam, hogy önként és dalolva kellene naponta elsétálnom a postára megkérdezni, hogy jött-e valami, hiszen azért van a postai díjszabás, hogy kihozzák nekem. Vagy nem?
Aztán egy szép tavaszi napon ismét jött egy értesítő! Mintegy tízpercnyi töprengés következett a rovásírás fölött, és már ki is találtam, hogy iksz-i-i-i rend szöveg díszeleg a sárgás papírlapon. No, megint mehetek! Ezúttal is az „újra megpróbáljuk” duma volt bekarikázva, de próba-szerencse alapon elsétáltam a postahivatalba. És láss csodát, most ideadták! Ez ám a következetesség az ügymenetben!
Felbontottam gyorsan, hogy tudjam, mennyi lesz a sarc összege. De nem tudtam meg, mert közölték, hogy az első felkérésre nem jelentkeztem, és ejnye-ejnye, de az ügyemet továbbították a bíróságra. Mi? Milyen elsőre nem jelentkeztem? Arra, amit nem is hozott ki másodjára a postás? Na, azért itt már rezgett a szempillám az idegtől. Írtam egy kis levélkét, majd kellemes ideggörcsben telt az éjszakám. Reggel aztán befáradtam a kerületi kapitányságra. Rövid várakozást követően jutottam el az ügyemmel foglalkozó kincstári alkalmazotthoz. Kedvesen meghallgatta mondókámat, elolvasta majd elfogadta és halasztó értékűnek minősítette levelemet. Mindemellett tájékoztatott arról, hogy igazából ezzel kitörölhetem a hátsómat, mert már átadták az ügyemet a magasságos bíróságnak és közigazgatási eljárásban részesülök. Miben részesülök? Hiába vázoltam fel neki, hogy nem is láthatták a lámpát, meg érvelhettem én bárhogy, nincs mit tenni. Megköszöntem, hogy e látogatás miatt pár órát késhetek a munkahelyemről, aminek egyenes következménye egy fél nap szabi kiírása. Távozásom előtt azért megkértem, hogy tolmácsolja szívélyes üdvözletemet két járőr kollégájának, és persze anyukájuknak is.
Mintegy két-három hete kaptam újra a postai értesítőt. Nem a levelet, mert a postás nem csenget mindig kétszer, hanem egyszer sem. Feleségem persze otthon volt aznap is. Késő délután lévén nem kapkodtam el a dolgot. Hagytam, hogy a levelem pár napot a postán töltsön. Foglalja ott a helyet, ne itthon! Meg így kellemesebben is telt a hétvégém, mert kb. fél percig idegesített a dolog, aztán találtam magamnak sokkal jobb elfoglaltságot családi körben.
Levélkémnek következő kedd estig volt alkalma átvenni a postaszagot és élvezni a vendégszeretetüket. Ahogy sejtettem, jött a határozat, amelyben tájékoztatnak arról, hogy az előző határozatban foglaltakat módosítják, és nem ezért büntetnek meg, hanem azért, továbbá: „Indoklásom nem megalapozott.” Sőt! Már nem is a piroson mentem át, hanem a sárgán. Miért? Az intézkedő rendőrök álláspontja - az általuk nem is látott, az ő szemszögükből teljes takarásban lévő lámpa színéről vallott elképzelésük - megalapozott? Lehet, hogy az úttest fölött éppen átrepülő galamb farktolláról visszaverődő fény jelenti számukra a megdönthetetlen bizonyítékot ellenem? Se fotó, se videó! Felhívtam a bíróságot, ahol az apagyilkosokat megillető kedvességgel álltak rendelkezésemre és burkoltan javasolták, hogy kussoljak, ha nem akarok idegileg kikészülni és nyugtatókon élve tengetni hátralévő életem. Röhej! Ha nincs rajtam sapka, azért, ha van rajtam, azért! Vitának helye nincs! Így döntöttek, és punktum! Pofámat tegyem alapállásba!
Történetem végén említeném, hogy lassan megint november lesz, de még nincs vége az ügynek. Hogy miért nincs? Mert eddig egy vasbuznyákot sem fizettem be, pedig nemrég megjött a határozat. Ha nekik ennyire ráért, akkor nekem sem olyan égető dolog megszabadulni attól a húszezer forinttól. Mondjuk, tudnám éppen másra is költeni!
Nagyon rendesek különben, mert közmunkára vagy elzárásra is átválthatom. Ezt lehet, hogy rám bízzák? Tulajdonképpen szívesen szednék szemetet vagy gereblyéznék a parkban, hiszen jelenlegi felelősségteljes munkámból kicsit kiszakadhatnék a természetbe. Vagy legyen elzárás? Húsz nap, teljes ellátással, és még új kapcsolatokra is lelhetek. Az elzárás részt csak azért nem fogom fel, mert az ugyebár nekik kerül pénzükbe! Lehet, hogy rendvédelmi szerveink ott akarnak engem szolgálni és védeni? Még nem döntöttem el, mi legyen, de majd a mindenféle hatóság és kapcsolódó behajtószervezet biztosan kitalálja.
Mostanában már kapom az újabb postai értesítőket a hivatalos küldemény érkezéséről, de már csak azért sem megyek el érte a postára! Nem megyek érte! Egyrészt mert a küldemény kézbesítése nem az én dolgom, másrészt a szervek által megkívánt, adózott pénzemből inkább modellautót vennék.
A rendőrségen folytatott beszélgetést nem is fejtettem ki bővebben, pedig olyan érvek is elhangzottak ellenem, hogy "de a rendőrök ketten voltak, én pedig egyedül". Vagy "nem készült sem videó sem fényképfelvétel az esetről". Nevetségesnek és inkorrektnek tartom, mivel én nem tudok tanú(ka)t produkálni az esethez, mivel egyedül voltam. Mellesleg nem is vennék figyelembe, ha pl. a feleségemmel vagy anyukámmal utaztam volna, mert nem lehet közeli hozzátartozóm. Ebből egyenesen következik, hogy ezentúl minden reggel fölkutatok pl. négy hajléktalant, akik hajlandók velem utazni. Persze csak akkor, ha van érvényes személyi igazolványuk! Így már öten lehetünk az autóban a kétfős járőrrel szemben. De, mi lesz akkor, ha ők is öten lesznek? Patthelyzet?
Videó? Mi az esélye annak, hogy valaki pont ott, pont akkor videóra veszi a forgalmat? Webkamera? Van, de nem látja a történés helyszínét. Aztán, miért csak nekem dolgom bizonyítani? Ők miért nem bizonyítják? Csupa kérdőjel az egész ügy!
Írtam, hogy várom a postást. Legutóbbi értesítőjén megint az szerepelt, hogy 2010. november 5-én ismételten megkísérli kézbesíteni a küldeményt. Nos, ezúttal sem ismételt. Otthon voltam azon a napon, nem hozott semmit.
Ma végre összejött a büntetés összege, mert bizonyos pénzügyi átcsoportosításokat végeztünk a családi pénztárcában. Elkullogtam hát a postára és további 295 Ft költség kíséretében föladtam az éhező rendőrök és vezetőik részére!
Ezt követően - mintegy tájékoztatásul - fölhívtam telefonon azt a kedves ügyintézőt, aki a rendőrség kötelékében végezte az ügyemmel kapcsolatos dolgokat, és üzentem vele a két patkány kollégájának, hogy rohadjanak meg! Természetesen tájékoztatott, hogy ezt az üzenetemet nem kívánja továbbítani.
Jellemző, hogy nekem nem teszik lehetővé, hogy a két intézkedő görény szemébe nézve kérdezzem meg őket eme gerinctelen hazudozásuk és hanyag szolgálatellátásuk miértjéről!
Még egy apró észrevétel: Nekem nagyon úgy tűnt, hogy az ügyemmel kapcsolatos észrevételeimet, amellyel próbálkoztam felhívni szíves figyelmét a tisztelt bíróságnak, el sem olvasták. Két dologra tippelek: nem értenek magyarul, vagy leszarják, hogy mi is történt, mert nekik a pénzem kell! Sajnos, mindkettő igaz lehet! Gyalázat!
